Egy kis kitérő következik: ma munka közben a kezembe akadt a következő könyv:
Nagyon megtetszett nekem, és utánaolvastam a neten. A két világháború között, egy párizsban élő magyar emigráns család életéről szól. A 30-as években Magyarországon népszerű írónő 1941-ben elhagyta az országot, és angolul folytatta a regényírást.
A könyv néhány éve az Agavé kiadónál magyarul is megjelent:
Ezt írják róla a Libri honlapján:
"Párizsban van, a Szajnára fut ki. Harminc méter hosszú és két lépés széles, olyan, mint egy sötét, keskeny hegyszoros. Hontalan orosz bankár és spanyol anarchista, litván tanár és görög kereskedő, és még egész sor száműzött lakik errefelé. Közöttük és velük pedig egy magyar munkáscsalád él itt, és nem is él rosszul. Szorgalmasak és életrevalók, a gyerekek francia iskolába járnak, úr lesz belőlük. Életük egyszerű volna és tiszta, és a hontalanság csöndes bánatában is megbékélt, ha időről időre közbe nem szólnának a nagyvilág történései. De közbeszólnak. Hol egy királyt ölnek meg, hol más világrengető esemény történik, és a politikai földrengés mindig a kisemberek házát dönti össze. Magyarok külföldön. Nem primadonnák, akik diadalmasan térnek haza, csak józan, dolgos, szerény emberek. Történetük kicsit mégis Európa tizenöt évének története."
Olvasta esetleg valaki? Én megpróbálkozom vele a közeljövőben!
Ismét egy B-listás olvasónaplóval jelentkezem: annyira lenyűgözött ez a könyv, úgy érzem, tovább kell adnom ezt a pozitív élményt, annál is inkább, mert a török írónő nem nagyon ismert hazánkban. A könyv az 1915-ös törökországi örmény népirtásról, és annak utóhatásairól szól, mind az örmény, mind pedig a török leszármazottak életében. Egyrészt a téma egzotikuma vonzott, hiszen keveset olvashatunk ezekről a kultúrákról, másrészt pedig a kérdés egyetemessége: sajnos, hozzánk időben és térben közelebb is voltak hasonló szörnyűségek, amikre emlékeznünk kell, hogy ne történhessenek meg még egyszer.
A történet két népes családról szól, az egyik egy Isztambulban élő török család, amelynek szinte kizárólag nők alkotnak, mert a család férfitagjai generációk óta korán elhaláloznak. A másik pedig egy örmény család, akik az 1915-ös törökországi örmény népirtás miatt Amerikába menekültek, és napjainkban is ott élnek.
Armanoush, az örmény-amerikai család legifjabb sarja Arizonában lakik amerikai anyjával, aki még a lány csecsemőkorában elvált örmény férjétől, nem utolsósorban annak családja miatt, akik őt mindig ellenségesen, idegenként kezelték. Bosszúból férjhez ment egy török férfihoz, akivel véletlenül találkozott a supermarketban. Mustafa, Armanoush mostohaapja egyébként a másik család utolsó férfi leszármazottja, akit azért küldtek Amerikába, hátha így megmenekül a család férfitagjain ülő szörnyű átoktól: a korai haláltól.
Armanoush anyja, Rose, érthető módon az örmény hagyományoknak még a gondolatától is irtózik, tipikus amerikainak neveli a lányt, még a nevét sem állhatja, Amy-nek becézi. Armanoush viszont az év jelentős részét San Franciscoban tölti apja családjánál. Nagyanyja, és testvérei gyermekként csodával határos módon menekültek el Törökországból, és gyermekeikkel, Armanoush számos nagynénikéivel, és apjával együtt harcosan őrzik az örmény szokásokat, örmény nemzeti ételeket esznek, és szenvedélyesen gyűlölik a törököket. A diaszpórában élő örmény családok életfilozófiája, hogy a múltban történt szörnyűségeket nem szabad elfelejteni, és az emlékeket a kultúrával együtt tovább kell adni az eljövendő nemzedékeknek is.
Amy/Armanoush vívódik az amerikai és az örmény kultúra között, egyiket sem érzi igazán sajátjának. Egy internetes chatszobában próbál hasonló sorsú és származású fiatalokkal tapasztalatot cserélni. Itt általában az örmény-amerikai identitásproblémákról vitáznak, és természetesen gyakoriak a törökellenes megnyilvánulások. Armanoush-ra különösen Baron Bhagdassarian hozzászólásai tesznek mély benyomást.
Úgy dönt, hogy egyetlen módja annak, hogy választ kapjon a kérdéseire, ha rokonai tudta nélkül a múltbéli tragédia helyszínére, Isztambulba utazik, és nyomozni kezd nagymamája családja után. Erre remek alkalom adódik, hiszen mostohaapja családja ma is ott él. (Mustafát sem avatja be a tervébe, szüleivel pedig elhiteti, hogy éppen a másiknál tartózkodik, és mindkettőjüknek naponta telefonál, hogy ne fogjanak gyanút.)
A török család az örmény családhoz hasonlóan nagy kiterjedésű: dédmama, nagymama, négy nővér (egy történelemtanár, egy jósnő, egy "hivatásos dilis", egy tetoválószalon-tulajdonos) él egy háztartásban, valamint egy törvénytelen lánygyermek, Asya, aki az egyik nővér lánya, de valamennyien gyermekükként tekintenek rá, és az anyját is nagynéninke szólítja. A török családban is nagyon fontos a hagyomány, az idősebbek egyöntetűen mélyen vallásosak, és a török kultúrát, és hiedelemvilágot tekintik a legfontosabbnak az életükben. Vannak azonban olyanok is, például Asya anyja, akik a nyugati kultúrkört tartják számukra meghatározónak, ez állandó konfliktushelyzetet idéz elő a családon belül. Asya viszont teljesen megtagadja a szokásaikat, nem érdekli a múlt, inkább mindent felejteni szeretne. Nagynénikéi és nagymamája sem igazán avatják be a saját múltjába, nem mesélnek neki régi dolgokról, és fogalma sincs róla, ki lehet az apja. Nihilistának vallja magát, kizárólag egzisztencialista filozófusokat olvas, és Johnny Cash-t hallgat. Armanoush-nak így magyarázza ezt:
"Szerintem illenek egymáshoz - mondta Asya lehalkítva a zenét. - Johnny Cash és az egzisztencialista filozófia... Mindkettő feltárja az emberi lelket, hogy megtudja, mi lakozik benne, majd otthagyja és lelép, mert elégedetlen azzal, amit talált!"
A törökökre általában jellemző a felejtés, és a múlt tagadása a regényben. Miután Armanoush megérkezik Törökországba, és elmeséli, mi történt a családjával 1915-ben, megdöbbenve tapasztalja, hogy török vendéglátói részvéttel hallgatják a történetét, és úgy tesznek, mintha nekik semmi közük nem lenne az egészhez. Úgy gondolkodnak, hogy mindez még az 1923-as államalapítás előtt, az Oszmán Birodalomban történt, így ez őket nem érinti.
"Armanoush összezavarodva, egyenként nézett rájuk. Megnyugtatta, hogy a Kazanci nők nem fogadták olyan rosszul az elmesélt történetet, mint amennyire tartott tőle, de korántsem volt olyan biztos, hogy pontosan megérttette magát. Tény, nem kérdőjelezték meg a történet hitelességét, és nem támadtak rá cáfolatokkal. Éppen ellenkezőleg, figyelmesen végighallgatták, és együtt érzőnek tűntek. Miért volt mégis hiányérzete? Armanoush a szívét vizsgálta. Mit várt?
Később lassan megértette, hogy bocsánatkérést várt, vagy legalább a bűn beismerését. Azt, hogy 1915-ben ezeket művelték az örményekkel. Mivel Armanoush örmény volt, a Kazancik pedig törökök, nem kellett volna bocsánatot kérniük? Mégsem látta egyikükön sem, hogy magára vette volna a hallottakat. Nem mintha nem osztoztak volna a bánatában, hiszen látta, hogy osztoztak benne. A probléma az volt, hogy nem láttak kapcsolatot maguk és azok között, akik a múltban ezeket a bűnöket elkövették. Sokkal később, amikor visszagondolt erre az esetre, biztos volt benne, hogy a probléma az eltérő "időfelfogásukból" ered. Örmény lányként abban hitt, hogy a saját generációja előtt több emberöltővel élt ősök lelke benne él tovább. Csakhogy egyetelen törökben sem élt ez a folytonosságérzés. Valószínűleg az örmények és a törökök eltérő időfogalmakban gondolkodtak. Az örmények számára az idő állandó körforgást jelentett, mely során a múlt a jelenben újra megszületett, és a jövőt a jelen szülte. A törököknek viszont olyan volt az idő, mint egy több részből álló szaggatott vonal; a múlt egy határozott ponton véget ér, a jelen pedig a nullától kezdődik. A törökök múltja és jelene között űr tátongott, semmi nem kötötte őket össze."
Megtudja-e Armanoush, hogy mi történt a családjával? Milyen kapcsolat volt a múltban a két család között? Mi történik, amikor Armanoush a chatszobában szembesíti Asya-t törökellenes örmény barátaival? Kiderül-e, hogy ki Aysa apja? Megtörik-e a török család férfitagjait sújtó átok, vagy Mustafát is utoléri a korai végzet?
Ezekre a kérdésekre kaphatunk választ ebben az izgalmas, az utolsó oldalakig megdöbbentő fordulatokban bővelkedő regényben.
Rám nagyon mély benyomást tett a török és örmény ételek szerepe a könyvben. A két ellenséges nép konyhája nagyon hasonló. Amikor Armanoush a törököknél vendégeskedve örömmel sorolja a nagymamájánál is gyakran főzött, jól ismert ételek neveit, a nagynénik elámulnak, mennyire jól ismeri a török kultúrát... Az étkezések mindkét család életében fontos szertartásként zajlanak. Egy helyen Isztambult is valamiféle ételhez hasonlítja az irónő:
"A szélirány váratlanul megváltozott, és Armanoush szúrós tengerillatot szívott be. Ez a város szó szerint az illatok elegye volt. Némelyik szag tömény volt és büdös, némelyik édeskés és émelyítő, mint az autóillatosítók. De bármelyik illatot érezte is, Armanoush-t mindegyik egy-egy ételre emlékeztette, olyannyira, hogy ha kicsit hosszabban időzne itt, feltehetően képes lenne ételként érzékelni Isztambult. A város egy valódi torta volt: belül egy-egy réteg történelem, a teteje vastagon bevonva a nyugatiasodás krémjével, itt-ott bohém díszítésekkel meghintve, a széleire pedig befejezésként keleti szószba kevert reszelt modernség került."
A fejezetek címei is jellegzetes török csemegék nevei, úgymint pisztácia, mazsola, aszalt kajszi, narancshéj, gránátalmamagok, rózsavíz, stb. A fejezetcímben felbukkanó ételt az író valamiképpen mindig beleszövi az adot fejezetben történtekbe is. A végére pedig kiderül, hogy ezek egy jellegzetes török édesség, az asure hozzávalói, amely a folytonosság, a megbékélés, a megmaradás, a szolidaritás jelképe.
Kedvcsinálóként felteszek ide néhány jellegzetes török és örmény ételt, amelyekről a regényben olvastam.
Mielőtt belekezdenék, szeretném előrebocsájtani, hogy ebben a regényben kivétel nélkül csúnya emberek szerepelnek, és csakis unalmas dolgok történnek - Kosztolányi Dezső stílusa az, ami mégis széppé és érdekfeszítővé teszi a történetet. A regény egyik fő mondanivalója számomra az volt, hogy még a legunalmasabb, legérdektelenebb ember is mennyire érzékeny lelki élettel rendelkezik.
Pacsirta egy besavanyodott, öregedő vénlány, aki szüleivel él, egy poros, álmos kisvárosban, Sárszegen. A regény első fejezetét olvasva úgy érezzük, a három főszereplő között teljes az egyetértés: Pacsirta útra készülődik, rokonoknál tölt egy hetet, és szülei féltő gondoskodással készítik elő holmiját az útra.
A történet valójában nem Pacsirtáról szól, hanem a szüleiről. A két idős ember - akit a regény elején csak Apa és Anya-ként emleget az író, később, ahogy egyre inkább kapcsolatba kerülnek a külvilággal, saját nevükön szerepelnek- élete kizárólag Pacsirta körül forog, mindent megadnak neki, és minden kívánságát teljesítik. Hasonlóképpen Pacsirta is jó lánya szüleinek, vezeti a háztartást, kímélő ételeket főz, takarékoskodik, jótékonykodik, követi szülei példáját a mértékletes, szerény életvitelben. Nem nagyon járnak társaságba, szinte csak egymással érintkeznek. Az apa, Vajkay Ákos, nyugdíjazott hivatalnok, kizárólag a múltban él, nemesi családfákat böngész szívesen, nyugodtan készül a halálra. Felesége is kizárólag a családnak szenteli életét: mindenben aláveti magát férje akaratának, és Pacsirtával közösen vezetik a háztartást.
Most, hogy Pacsirta elutazott, a szülők nélküle, önállóan kényszerülnek boldogulni. Eleinte nagy bánatban vannak, úgy érzik, a szívük szakad meg, amikor látják elmenni a vonatot, és otthon sem találják a helyüket a lányuk nélkül - de aztán fokozatosan feltalálják magukat.
Minden a vendéglővel kezdődik. Úgy egyeztek meg, hogy amíg lányuk nyaral, vendéglőbe járnak majd ebédelni.
"Mindhármuknak lesújtó véleménye volt a vendéglőkről, s bár alig fordultak meg itt, órákig tudtak beszélni fitymáló, sajnálkozó arccal, micsoda moslékszerű levest, mócsingos, rágós húst, kotyvasztott tésztákat adnak szegény agglegényeknek, a családtalan fiatalembereknek, kik nem ismerik a jó "házit", és micsoda förtelmes tisztátalanságok fordulnak elő ilyen konyhában. Ó, az ottani levesek, az ottani húsok és az ottani tészták. Cifra Gézának is gyakran kifejtették ezt. Most erőszakot kellett tenniök, hogy legyőzzék undorukat, melyet maguk növesztettek nagyra, mesterségesen. Útközben vigasztalgatták egymást. Szemüket összehúzták, orrukat elfintorították, mikor beléptek a Magyar Király óriási, tejüveggel fedett, nappal is négy ívlámpával világított, barátságos, tiszta éttermébe."
Ehhez képest egészen tűrhető világ fogadja őket odabent:
"Patyolatfehér abrosz terült eléje, középütt csokor virág állt, mellette sótartó, frissen púpozott sóval, paprikával, borstartó, mustáros üveg, ecet, olaj, oldalt ezüstszárú üvegtálon almák, őszibarackok, fonott kosárkákban frissen sütött, ropogós császárzsemlyék, sóskiflik, mákkal hintett cipócskák. Épp akkor lépett be két fehérsipkás cukrászfiú is, hosszú deszkán rengeteg krémeslepényt hozva, melynek dús, tojásos tölteléke csudásan aranylott a cukorral vastagon szórt, barnapirosra sült, omlatagnak látszó vajastészta kérge alatt. Kanalak, villák, kések zengettek mindenütt, ezüst trillával. Az emberek teljes meggyőződéssel táplálkoztak, tudva, hogy igen fontos dolgot visznek véghez. Magányos urak önzően ettek, a családok pedig kedélyesen eltelepülve, asztalkendőt kötve kisfiúk, kislányok nyakába."
Először csak a szokásos, otthon megszokott ételeket rendelik, de aztán egyre inkább belemerülnek az élvezetekbe, kipróbálják a bográcsgulyást, vaníliás metéltet. Fokozatosan belekerülnek a kisváros véráramába, újra kapcsolatba kerülnek a városka színe-javával, vacsorákra, színházi előadásokra hívják őket, végül pedig Ákos részt vesz a helyi korhely asztaltársaság, a "Párducok" szokásos csütörtök esti tivornyáján, ahol alaposan helytáll ivászatban, kártyában, hajnalig tartó duhajkodásban.
A lányuk nélkül töltött idő mintha kicserélné a szülőket: egészen kivirulnak, Ákos borbélyhoz megy, a felesége kicsípi magát, új táskát is vásárol a színházi előadás tiszteletére. Pirospozsgásak lesznek a vendéglői koszttól, érdeklődésük a városi pletykák, valamint a világpolitikai események felé fordul, kevesebbet foglalkoznak a halállal, az öregedéssel, és ezáltal éveket fiatalodnak. Egyhangú életük új izgalmakkal telik meg, ugyanakkor tépelődő gondolataik támadnak, szembesülnek azzal, hogy mennyire más az életük így, mint az elmúlt évtizedekben Pacsirta mellett.
Ákos el is jut odáig, hogy az átmulatott éjszaka hajnalán, részegen hazaérve kimondja mindezt:
"- Mi őt nem szeretjük. - Kik? - Mi. - Hogy mondhatsz ilyent? - Igenis - kiabált Ákos, és kezével az asztalra vert, mint előbb. - Gyűlöljük őt. Utáljuk. - Megőrültél? - kiabált az asszony, ki még mindig az ágyban feküdt. Ákos pedig, hogy kihozza sodrából feleségét, és megbotránkoztassa őt, egyre emelte hangját, mely megbicsakolt, rikácsolt. - Azt akarnánk, hogy ne is legyen itt, úgy, mint most. És azt se bánnánk, ha szegény akár ebben a pillanatban meg... Nem mondta ki a szörnyű szót. De így még szörnyűbb volt, mintha kimondta volna. Az asszony kiugrott az ágyból, eléje állt, hogy megakadályozza a botrányt. Halottfehér lett. Felelni akart valamit, de torkán akadt a szó, mert önkívületes izgalma ellenére gondolkodott azon a szörnyűségen, melyre ura célzott, hogy vajon igaz-e, nem-e. Döbbenten meredt rá. Ákos azonban nem beszélt. Felesége most már várta volna szavát. Szinte kívánta, hogy beszéljen, mondja ki, mondjon ki mindent. Érezte, itt van a nagy, végső leszámolás órája, melyre sokat gondolt, de azt hitte, hogy mégsem történik meg, legkevésbé pedig vele és ilyenkor. Leült a szemben lévő zsöllyébe, minden ízében remegve, mégis elszántan, s valamit, egy csöppet kíváncsian is. Nem is szólt közbe, mikor ura beszélni kezdett. Ákos így folytatta: - Hát nem jobb lenne az? Neki is, szegénynek. És nekünk is. Tudod, hogy mit szenvedett? Csak én tudom, az én apai szívem tudja. Így-úgy, suttognak mögötte folyton, lenézik, kiröhögik. És mi, anya, mit szenvedtünk mi. Egy év, két év, vártunk, reménykedtünk, múlt az idő. Azt hittük, hogy csak véletlen az egész. Azt mondtuk, hogy majd jobb lesz minden. De mindig rosszabb lesz. Mindig rosszabb és rosszabb lesz. - Miért? - Miért? - kérdezte Ákos is, majd egész csöndesen mondta. - Azért, mert csúnya. Elhangzott, először. Utána csönd támadt. Kopár hallgatás kongott közöttük. Az asszony fölugrott. Nem, mégsem így képzelte el ezt. Mikor a leányáról beszélgettek, és kíméletesen kerülgették a kérdést, azt gondolta, hogy egyszer majd csakugyan rátérnek részletesebben, és pontról pontra kifejtik, talán napokig is vitatkoznak, ő meg az ura és talán néhány rokon, Béla és Etelka, mintegy bizottsággá alakulva, de nem ily nyíltan, nem ily durva egyszerűséggel. Az, amit Ákos mondott, egyszerre véget vetett minden további ellentmondásnak, eszmecserének, lehetőségnek. Fájt neki. Fölháborította a kegyetlensége, az őszintesége. Egy nőt sértett meg az ura, az ő leányát sértette meg. És mintha csak ez a sérelem történt volna vele, haragosan, duzzogva rikoltott föl: - Nem, nem. - De igen, igen. Csúnya, nagyon csúnya - kiáltott Ákos kéjelegve -, csúnya és öreg szegény, ilyen csúnya - és száját orrát förtelmesen elhúzta -, olyan csúnya, mint én. Föltápászkodott a zsöllyéből, hogy megmutassa magát igaz mivoltában, és az asszony mellé állt. Így meredtek egymásra Pacsirta agg szülei, egy ingben, mezítláb, majdnem meztelenül, a két kiszáradt test, melynek öleléséből valaha a leány született. Mind a ketten reszkettek az izgalomtól."
Nagyon érdekes dolog, hogy míg Vajnay Ákos, az apa gondolatairól és érzéseiről plasztikus képet kapunk, a felesége eddig csupán egy gondolattalan báb a történetben, akinek a békesség fenntartása, a családban kialakuló konfliktushelyzetek elsimítása az egyetlen szerepe. Vagy ugyanazt szajkózza, amit a férje, vagy próbálja előre kitalálni annak gondolatait. Jó feleség, jó anya, a századelő társadalmi elvárásainak megfelelően a férje és a gyereke határozzák meg őt, mint embert. Időnként azért az események hatására ő is kizökken a szerepéből: amikor egyedül marad otthon, mert a férje a "párducokkal" mulat, előveszi kottáit, leül a zongorához, és közben a lánykorára emlékezik. Itt azonban, amikor férje részegen kinyilvánítja, hogy Pacsirta nélkül jobb lenne az életük - vagyis az apai szerepének teljesen ellentmondó dolgokat mond és cselekszik - szembeszegül vele, észérvekkel veszi védelmébe a lányát.
Végül a problémájukra nem találnak megoldást, igazából már a probléma kimondása is hatalmas dolog számukra. Amikor pedig Pacsirta hazatér, és minden visszazökken a régi kerékvágásba, amit a szülők, és maga Pacsirta is megkönnyebbüléssel vesznek tudomásul, különösen miután a vonat késik néhány órát, és a szülőknek van idejük bőven a történteken tépelődni, és mindenféle szörnyűségeket vizionálni a vasútállomáson várakozva.
Azt, ahogy beletörődnek abba, hogy az életük nem fog megváltozni, Pacsirta soha nem megy férjhez, és mindhárman az unalom, a takarékoskodás, az ízetlen ételek, az eseménytelen élet világában haladnak az öregség és a halál felé, egy szép őszi képpel állítja párhuzamba az író.
"Ákos összehúzta mogyorószín őszikabátját, mert fázott. Valami motozást hallott fönn, magasan fönn a levegőben. - Ez az ősz - gondolta. Milyen hirtelen jött. Nem fönségesen, nem halálosan, nem nagy pompájában, arany levélszőnyegével és gyümölcsös koszorújával. Kis ősz volt ez, alattomos, fekete, sárszegi ősz. Sötéten gubbasztott mozdulatlan bokrokban, fák felett, házak tetején. A város alján füttyentett egy vonat, és elhangzott a füttye. Kietlen unalom borult mindenre. Vége volt a melegnek. Mindössze ennyi volt. - Még lehet szép idő - mondta Pacsirta. - Lehet - mondta anya. - Lehet - mondta apa is."
Ez a néhány sor kifejezi a könyv egész hangulatát. Nem véletlen, hogy a regény szeptemberben játszódik, az első napokban még nyári szép idő van, majd Pacsirta érkezése napján esősre, hűvösre fordul az idő.
Pacsirta érzéseivel a regény keveset foglalkozik. Körülbelül a történet közepén érkezik tőle egy levél, amely egy szándékoltan jellegtelen iskolás fogalmazvány, és a valódi gondolatairól nem igazán ad képet, csak arról az énjéről, amit a szülei és a külvilág felé mutat. Igazi érzéseivel csak az utolsó fejezetben szembesülünk, amikor a családtagok nyugovóra térnek, és Pacsirta hangtalanul zokog a párnájába. Megtudjuk, hogy ő is szenved: a kirándulás számára pontosan világossá tette, mennyire felesleges az ő léte, bárhol is legyen a világban, és hogy már nincs remény, a helyzete nem fog megváltozni. Mégis folytatódik a színlelt, szeretetteljes családi élet. Otthonukban mind megnyugvást lelnek, elcsendesülnek vágyaik a tevékeny, élményekkel és eseményekkel teli élet iránt.
A könyvet olvasva végig a She's Leaving Home című Beatles-dal járt a fejemben, aminek a problémafelvetése hasonló, de a története kicsit más. Arra gondoltam, milyen szerencsések a mai lányok, hogy más lehetőségeik is vannak az életben, mint az, hogy férjhez menjenek. Bízom benne, a mai világban Pacsirta is lelépett volna otthonról, és így mind az ő, mind a szülei számára egy kicsit könnyebbé vált volna az élet.
Ez a könyv a B-listámon szerepel, de annyira tetszett, hogy úgy döntöttem, erről írom a harmadik olvasónaplómat.
A történet színhelye egy észak-angliai bányászfalu. Három nő él együtt egy viktoriánus sorházban: anya, lánya, és a nagymama. Bár nagyon szeretik egymást, mégis egymás agyára mennek. Hármójuk monológjából áll össze a regény.
Nami, a nagymama, nyolcvan éves, agyérelmeszesedése van, és sajnos már kissé elborult az elméje: butaságokat beszél, értelmetlen rögeszméi vannak (például retteg attól, hogy valaki megtalálja a megcímzett borítékokat a kukában, ezért mindig apró darabokra tépi ezeket), össze-vissza pakolászik a lakásban, és állandó felügyeletre szorul. Az ő szövegrésze nem is a jelenben történik, inkább csak álomszerű visszaemlékezés a régi időkre. Úgy is kezdődik, hogy „Nami álmodik:”, és más betűtípussal van szedve, mint a másik két szereplő elbeszélése.
Karen, Nami lánya, 16 évesen szülte a lányát, 21 évesen már el is vált. Emiatt nem mehetett egyetemre, a gyereknevelés miatt fel kellett adnia nagy terveit. Helyettesítő tanárként dolgozik a saját általános iskolájában („Az életem jó nagy kanyart írt le”), kétségbeesetten próbál társat találni, és úgy általában egy nagy kudarcnak érzi az életét. Mint sok olyan ember, aki a saját életében nem tudott sikeres lenni, ő is a lányától, Charlotte-tól várja el, hogy majd megvalósítja saját elvetélt álmait. Ezért folyamatosan veszekszik vele, hogy tanuljon, nehogy úgy járjon, mint ő, és minden adandó alkalommal az orra alá dörgöli, hogy miatta futott zátonyra az élete. Az anyjával próbál kedvesnek lenni, mert tudja, hogy nem tehet az állapotáról, de nagyon nehéz dolga van, annál is inkább, mert úgy érzi, hogy nem is tartozik az anyjához, annyira különbözik az ízlésük és a gondolkodásmódjuk.
Charlotte az anyjához hasonlóan nem találja a helyét a világban. Magányosnak érzi magát, nincsenek igazi barátai, csak ismerősei, akikkel „együtt lóg”, a problémáit sincs kivel megbeszélnie. (Jellemző módon egy jósnőhöz megy, amikor válaszokat keres az élet nagy kérdéseire.) Görcsösen igyekszik az iskolában, mert tudja, a továbbtanulás az egyetlen esélye, hogy kitörjön a kilátástalan helyzetéből, és elköltözhessen végre otthonról. Mintegy unalmában lefekszik az általános iskolai szerelmével, de vele sem igazán értik meg egymást, hamarosan össze is vesznek.
Az alapszituáció tehát rendkívül nyomasztó, és a helyzet még tovább bonyolódik. Természetesen a történelem ismétli önmagát, és Charlotte is terhes lesz a vizsgák előtt, Karen pedig rájön, hogy őt örökbefogadták, és keresni kezdi az igazi családját... A szereplők között egyre nő a feszültség, szinte már csak veszekedni tudnak, vagy egyáltalán nem is beszélnek egymással. Szerencsére a nagy bajban segítőtársak is akadnak: Charlotte összehaverkodik az osztály mindentudó stréberével, Daniellel, Karent pedig az iskolaigazgató veszi a szárnyai alá.
Visszaolvasva az eddig leírtakat, úgy tűnhet, hogy ez egy szomorú és nehéz olvasmány. De ez nem így van! A könyv a komoly téma ellenére tele van fergeteges helyzetkomikumokkal, és szinte minden oldalra jut egy poén: ha nem is mindig olyan poén, amin felhőtlenül kacag az ember, de mindenesetre elgondolkodik rajta, vagy meghatódik.
A regény végére jobbra fordulnak a dolgok. A szereplők fokozatosan megtanulnak párbeszédet folytatni egymással, és arra a felismerésre jutnak, hogy könnyebb lesz megbirkózni a nehézségekkel, ha veszekedés helyett inkább segítenek egymásnak. Karen rájön, hogy Nami, ha nem is a szülőanyja, és ha nem is teljesen egyezik meg a gondolkodásmódjuk, azért mégis többet tett érte, mint bárki a világon, és megtanulja azt is, hogy nem a lányát kell hibáztatnia a saját elrontott életéért, hanem inkább tennie kell valamit, hogy jobb legyen egy kicsit. Charlotte sem magányos már, a nehéz helyzetekben segítséget kap az anyjától, hiszen ő is ugyenezekkel a problémákkal találkozott egykor, mikor Charlotte született. A nagymamára sem úgy tekintenek, mint szenilis öregasszonyra, akivel csak a baj van: fontos lesz számukra a múlt, és érdeklődéssel hallgatják a családi történeteket.
A könyv nagyon jól ábrázolja a családon belül zajló folyamatokat, azt, ahogy a gondoskodó szülőből gondozott lesz, és a gyerek pedig felnő ehhez a feladathoz. A családtörténeten kívül remek társadalomrajzot is kapunk, a munkásosztályból a középosztályba feltörekvő generációk problémáiról. Ide szeretnék egy nagyon elgondolkodtató idézetet bemásolni, a párbeszéd Charlotte és barátja, Daniel között folyik:
- Mama rögeszméje ez a középosztálybeliség. Mondtam neki, hogy hülyeség, ma már valószínűleg mindahányan odatartozunk.
- Nem hittem volna, hogy ez számít.
- Neked nem, mert te tősgyökeres küzéposztálybeli vagy. Aki a kettő között megrekedt, annak a megszállottságig fontos. Nami még tudja, hova tartozik, a fűrészmalomban dolgozott, és erre büszke is, én meg egyszer talán tényleg megszerzem a diplomámat, és megkeresem a magam évi húszezrét, szóval velem sem lesz gond. – Daniel szemöldöke sebesen mozgott fel-alá. – Jó, hát ha minden a tervek szerint megy. Nem akartam felvágni. De mama se ide, se oda nem tartozik. Részmunkaidős tanítónő, és egy volt tanácsi házban lakik. Törekvő ember, de nem tudja pontosan, mire törekszik. – Daniel láthatólag fészkelődött, mintha mondani akarna valamit, de aztán mégse szólalt meg. – A vicc az, hogy közben tényleg középosztálybeli lett, de nem tud róla. – Nami ölébe raktam a lecsupaszított drazsét, és visszamásztam a kanapéra. – Megmondjam, miért?
- Gyötör a kíváncsiság.
- Azért, mert végre nem arra pazarolja az energiáit, hogy panaszkodjon, hanem megpróbál a dolgokon változtatni. Amióta az eszement tudom, mindig arról duruzsol, mennyire másképp kellene élni, én meg emlékszem, ilyenkor arra gondoltam, hát akkor lássuk, tudsz-e változtatni. Tisztességes választ sosem kaptam tőle, legfeljebb olyasmit, hogy „Ilyet mi nem tehetünk.” „Így megy ez.” „Az ember csak gürcöl.” A középosztálybeli meg azt mondja: írok egy levelet a helyi képviselőmnek, aláírást gyűjtök, kijárom a tanácsnál, gyűlést szervezek. A középosztálybeliek nem elszenvedik a dolgokat, hanem cselekszenek.
- Ez így csak általánosítás – mondta Daniel, és úgy ölelte magát a két karjával, mint akit bezártak egy hűtőszekrénybe. – Én rengeteg nyüszögő középosztálybelit ismerek. Apám pácienseinek a fele ilyen.
- Nem baj. Ragaszkodom az elméletemhez.”
A könyvnek TV-film változata is készült, amelyben ahíres-neves Robert Pattinson is szerepel. Itt egy kis ízelítő a történetből, azt hozzátenném, hogy a könyvben azért nem ennyire béna Daniel!
Vaszilij Akszjonov utolsó regénye 1952-ben játszódik a Szovjetunió fővárosában. Az események színhelye egy moszkva-parti "magaska": így hívják a sztálini korszakban "sztálinbarokk" stílusban épült felhőkarcolókat, amelyben az újonnan kialakult szovjet elit osztály kapott lakásokat, és a köznéphez képest hatalmas területen, luxuskörülmények között éltek. (Tudni kell, hogy az egyszerű emberek többsége úgynevezett "kommunális lakásokban" lakott: mivel az iparosítás és az erőszakkal bevezetett kolhozrendszer bevezetése miatt a falvakból özönlöttek fel az emberek a városba, rendkívül kevés volt a lakóterület, egész családok nyomorogtak egyetlen szobában, társbérleti lakásokban, a folyosón található közös konyhát és mosdóhelyiséget használva.)
A történet főhőse egy ilyen elit család sarja, a "magaska" tizennyolcadik emeletén lakó Glika Novotkannaja, a szovjet leányok mintapéldánya: a moszkvai egyetem kitűnő tanulója, komszomolista, kiváló sportoló, rajong Sztálinért, és féltve őrzi az erényét. Apja atomfizikus, aki titkosított kutatásokban vesz részt, anyja, Ariadna pedig különböző sztálinista bizottságok tagja. A családhoz tartozik még két "specbüfés", akik látszólag a cselédek szerepét töltik be, sütnek-főznek, észrevétlenül surranva a lakásban mindent elrendeznek, valójában azonban a kémelhárítás tisztjei, és megfigyelés alatt tartják gazdáikat: kikkel érintkeznek, miről beszélgetnek reggeli közben...
A gyönyörű Glika kegyeiért többen is versengenek. Az egyik Kirill Szmelcsakov, a hétszeres Sztálin-díjas költő és hős frontharcos, aki számos nő szívét meghódította már, de itt most az "örök vőlegény" szerepét szánták neki, mivel Glika, ez a szent lány irtózik mindennemű testiségtől. A másik udvaraló Zsorzs Mokkinakki, aki szintén katona, repülőpilóta, akiről később kiderül, hogy nem egészen az, akinek kiadja magát. A két szovjet “macsó”, és az egyre kevésbé szűzies „Sztálin menyasszonya” között sajátos szerelmi háromszög alakul ki. Glika meghódításáról ábrándozik még Jura Donderon, egy fiatal srác a házból, aki jazz-rajongó, és az ő haverjaként jelen van a regényíró fiatalkori énje is, aki szintén szerelmes Glikába.
A szerelmi szál mellett a regény másik fő vonulata egy Sztálin-ellenes összeesküvés: a paranoiás vén Sztálin ezúttal egy jugoszláv hatalomátvételtől retteg, ami ezúttal nem is alaptalan. Sztálin úgy gondolja, hogy Szmelcsakov, a költő tudja őt megvédeni a hamarosan bekövetkező merénylettől. Ezért éjszakai telefonbeszélgetéseket folytat a költővel arról, hogyan lehetne Titót eltávolítani, és elfoglalni Jugoszláviát. Közben jugoszlávok is szervezkednek: különböző szovjet népek fiainak álcázva magukat, a húspiacon összegyűlve merényletet szerveznek Sztálin ellen. Vezetőjük pedig nem más, mint a hős repülőezredes, Glika egyik lovagja, Zsorzs Mokkinakki, aki valójában a titoista partizán, Sturman Eszterházi. Az összeesküvés leírása nagyon zavaros a regényben, és a végén ki sem derül, hogy tulajdonképpen mi történt. A Kremlt elfoglalják a jugoszlávok, Sztálin tengeralattjárón menekül, és a moszkva-parti felhőkarcoló legtetején bújik el egy szupertitkos objektumban. Glika, a legnagyobb híve hősiesen bálbánya megmentésére siet, de sikertelenül...
A "szovjet uralkodó osztály" mindennapjain kívül bemutatásra kerül a szovjet "underground" világa is: az ötvenes években az amerikai kultúra és zene szigorúan tiltott dolog volt, a hatalom és a propaganda a szovjet embertípust, a szocialista realista művészetet sulykolta a fiataloknak. A mintaszerű szovjet fiatalok katonás rendben vonulnak, egyenruhát hordanak, sporteseményeken, seregszemléken vesznek részt, és aktív tagjak a komszomol-mozgalomnak. Aki eltért a normaszerű viselkedéstől, az nagyon rosszul járhatott: kirúghatták az egyetemről, vagy akár be is börtönözhették emiatt. Mégis voltak olyanok, akik rövidhullámú rádióadókon jazzt hallgattak, feketepiacon szereztek színes göncöket, és hangszereket (például szaxofont, ami szintén száműzütt hangszer volt a Szovjetunióban), belőtték a sérójukat, és "jampecek" lettek, jazz-zenekarokat alapítottak, házibulikon, és titkos szórakozóhelyeken hallgatták az amerikai zenét. Az ilyen társaságokba többnyire az elit réteg gyerekei tartoztak, akiknek volt pénzük, és lehetőségük ezt a "hobbit" művelni, ilyen például a már említett Jurka Donderon. Jurka a már említett felhőkarcolóban lakik, a szülei befolyásos emberek, diplomaták. Jurka ezért abban a kiváltságos helyzetben van, hogy utazhat a világban, és mást is láthat, mint a szovjet ideálok.
A fiatal szerző viszont egy teljesen törvényen kívüli figura (erre utal a neve is: Hogy Hogyovics Hogyhívjákov): lágerviselt szülei miatt kirúgták az kazanyi orvosi egyetemről, azért jött Moszkvába, hogy valahogy elintézze, hogy visszavegyék, és úgy sikerül beépülnie a jampec társaságba, hogy orvosis kapcsolatai révén röntgenfelvételeket csempész ki egy kórházból. Hogy mire kellenek a röntgenfelvételek? Jurka egy összetákolt berendezéssel felveszi rájuk a rádióból a jazz-zenéket! Aki ismeri a 80-as években nálunk is kapható Kolobok újság kis kék műanyag lemezeit, az körülbelül el tudja képzelni, miről beszélek...
A jampecekről néhány éve készült egy zenés film, a film első pár percében megtekinthető a lemezkészítés művelete. (A film egyébként angol felirattal elérhető a youtube-on, ha valakit érdekel.)
A személyes véleményem a könyvről: nem tetszett. Valószínűleg az irodalmárok, történészek számára rengeteg izgalmas utalás található benne a kor jellemzőire, utána lehet nézni a történelmi tényeknek, lehet elemezgetni a verseket, a szimbólumokat, a kommunizmus és a görög filozófia párhuzamát, lehet találgatni, hogy az egyes regényhősöknek melyik létező személy volt a modellje. Az össze-vissza kuszált cselekményszál és a történelmi-mitológiai utalások mellett azonban elveszett az, amiért egy laikus olvasó a kezébe vesz egy regényt: az izgalmas olvasnivaló, a világos, követhető tartalom. Az ok, ami miatt mégis végigolvastam a könyvet, és valamennyire még jól is szórakoztam, az a részletekben keresendő. Az ötvenes évek Moszkvájának az atmoszférája, a városi legendák, kémtörténetek, lágermesék beleszövése a történetbe, a jellegzetesen orosz és szovjet karakterek tették érdekessé a könyvet, de úgy érzem, jobb lett volna, ha mindebből kevesebb szerepel, de érthetőbb és emészthetőbb keretbe foglalva.
