Magamról

Saját fotó
Ez a blog nem jött volna létre, ha nincs a könyvmoly párbaj! :)))

2011. április 3., vasárnap

Hatodik olvasónapló

Karácsony Benő: A megnyugvás ösvényein
Olvasónapló


Az íróról Bächer Iván Névsorolvasó című portrékönyvében olvastam, és nagyon megfogott a sorsa. Karácsony Benő zsidó származású erdélyi író volt, ügyvédként praktizált Kolozsvárott. Több regénye és elbeszéléskötete is megjelent, ezek közül az 1936-ban kiadott Napos oldal az itt bemutatott könyv első része, ezért erre kicsit bővebben kitérek majd az ismertetőmben. Az író 1944-ben a holokauszt áldozata lett, mert a végsőkig ragaszkodott a magyarságához. Családja, személye elpusztult a háborúban, de utolsó regényét megmentette: a kéziratot házvezetőnőjére bízta mielőtt elhurcolták, így jelenhetett meg a halála után, 1946-ban A megnyugvás ösvényein című könyv. 

 

            A főhős, Felméri Kázmér a székely humor és életfilozófia tipikus képviselője, Tamási Áron Ábeljéhez hasonlítható, viszont idősebb nála, az első regény kezdetén huszonöt éves, ezért a tréfái is vaskosabbak, felnőttesebbek. Ezenkívül ő már harcolt az első világháborúban, ezért cinikusan szemléli a világ dolgait. Meglehetősen dekadens a világszemlélete, mindenre fittyet hány.

"Akkoriban nagyon könnyed lélek voltam, súlytalanul röpködtem az emberek és dolgok felett. Ami a világnézetet illeti, alapjában véve kevésre becsültem. Köteles szellemi zászló - gondoltam hetykén -, amit mindig ki kell dugni a padláslyukon, ha jön valaki. Jobban szerettem csupasz zászlórúd lenni, amelyen a játszi szél nem lebegtet semmiféle gyermekes lobogót. A nap vagy az idő úgyis kiszívja a színét, aztán szerezhetek majd újat. Nem - ráztam jóízűen a fejem, amikor jöttek, hogy hé, Felméri, dugd ki a zászlódat a padláslikon -, nekem nincsen zászlóm, akármit mond is rólam majd az utókor. A világnézet intézményével szemben nem bölcsességből, hanem egészségből voltam közönyös. Szerettem a napot, a varjakat és hegyeket, a topolyafákat, a virágzó szamárkórót és több effélét, de azt a kancsalságot, amelyet világnézetnek neveznek, ó, ezt múló és értéktelen dolognak tartottam. Ma is az a nézetem minden világnézetről, hogy az úgy nézi a világot, mint mi a holdat: mindig csak egyik oldalát látja, és halvány gőze sincs arról, hogy mi történik az érem másik oldalán. Ami engem illet, én szeretek az érem mindkét oldalára rákacsintani."

A történet elején hivatalnokként dolgozik egy kisvárosban, de hamarosan elbocsájtják, mert nem igazán hajlandó betartani a merev szabályokat, és a tekintélytisztelet sem az erőssége.
Három barátjával tengeti bohéméletét, kocsmákban lebzselnek, nótáznak, és közben próbálnak kitörni a gazdasági válság okozta nyomorból. Kázmér apja halála után szülőfalujába költözik, megörökli apja malmát, de ott sem megy jobban a sora. Igazából nem is nagyon törekszik, hogy jobb élete legyen: az erdőben sétál, szemlélődik, elfilozofálgat a helyi doktorral és a pappal, lányok után járkál, valóságos állatsereglettel veszi körül magát, és agyagból szobrokat mintázgat. Csak az apja után rámaradt kis szolgálólány, Veronka veszi rá néha egy kis munkára. Később a szobrászművészet és a végzet asszonya, Dukics Anna a városba szólítja, Pestre költözik. Hamar kiderül, hogy a Anna nem viszonozza a szerelmét, de Kázmér azért szerencsét próbál Pesten, sőt, egy szerencsés véletlen folytán Párizsba is eljut, de ott is csak "kívülről nyalogatja a mézesbödönt", nagy nyomorban él, és a világváros szépségeit nem igazán tudja élvezni. Mindenféle kulimunkákat elvállal, például kutyasétáltatást. Egy rendkívül rusnya állatot bíznak rá, egy darabig meg is éldegél ebből, de csak addig tart a jólét, amíg a felügyelete alatt a féltve őrzött fajkutya össze nem szűri a levet valami háromlábú korcskutyával...
Közben szobrászambícióit sem adja fel Kázmér, viszonylagos sikereket ér el ezen a téren.
Később visszatér Pestre, megházasodik, fia születik. Mérsékelt hírneve azonban a feleségét nem teszi boldoggá, elhidegülnek egymástól, és elválnak. Kázmér visszatér a falujába, és fiát, Kiskázmért is magával viszi.

Itt ér véget a Napos oldal, és itt kezdődik A megnyugvás ösvényein. Kázmér a negyvenedik évét tapossa, de cinikus világnézete mit sem változott. Az évek során azonban történt némi változás a jellemében: bohém, semmivel sem törődő ifjúból olyan emberré vált, aki mély érzéseket táplál a fia iránt, és az ő jólétéért bármit megtenne. A bensőséges apa-fiú kapcsolat ábrázolása az egyik legszebb vonása a regénynek.
Apa és fia tehát nagy szeretettel viseltetnek egymás iránt: az apa Nagy Adófőnöknek becézi a fiát, a fiú pedig Pipánszki Pipánnak szólítja az édesapját. Kázmér neveli, irányítgatja fiát, a természetből vett példázatokkal magyarázgatja neki a társadalom fonákságait. Ugyanakkor apaként nagyon szimpatikus tulajdonsága, hogy hagyja, hogy a kisfiú a saját cselekedeteiből tanuljon: például, amikor egy iskolatársával konfliktusba keveredik, nem avatkozik közbe, nem veti be apai tekintélyét, hanem hagyja, hogy Kiskázmér maga oldja meg a problémáját..
Amikor megérkeznek, nagy bánatukra kiderül, hogy a malom Kázmér távolléte alatt összedőlt. De nem csüggednek, megkezdik  a malom újjáépítését. Ebben segítségükre van Kázmér egykori kis szolgálólánya, Veron, aki szintén Pestre került, és ott Kázmér segítette őt a bajban. A háznéphez tartozik még a kis szolgafiú, Jákob, aki Kiskázmér cimborája lesz, mindenféle csínyt követnek el együtt, Ferenc, Kázmér katonabarátja, akivel együtt szenvedték végig az első világháborút, valamint az ács, akit felfogadnak a malom újjáépítéséhez.
A malomépítésnek több akadálya is van: a jegyző, akinek szintén van egy malma a közelben, ezért nem áll érdekében, hogy megadja a szükséges engedélyeket, talál is ürügyet, hogy még a fellebezést is elutasítsa a hivatal. A szomszédos kastélyban élő pökhendi báró sem könnyíti meg a dolgot: nem engedi meg Kázmérnak, hogy hidat építsen, és mindenféle apróságért bepereli őket. A harmadik, legsúlyosabb gond pedig a pénzhiány: Kázmér Pesten készült szobraiból csak később kezdenek a bevételek csordogálni, azt az ötletét pedig, hogy a tehetségét aprópénzre váltva a fürdő előtti standon megrendelésre megmintázza a járókelőket, ellensége, a jegyző rövid úton meghiúsítja. Kiskázmér segíteni próbál, és felajánlja biciklire félretett pénzét, de nem sokkal később Kázmér a rá jellemző könnyelműségből és gyengéd apai szeretetből inkább egy lovat vesz belőle a fiúnak.
            A másik probléma, amellyel folyamatosan szembe kell nézniük, hogy Kázmér volt felesége, Ilona nem nézi jó szemmel, hogy Kiskázmér az apjánál lakik egy kis faluban, ő más életet szánt a gyerekének. Azért is olyan életbevágóan fontos, hogy minél hamarabb felépüljön a malom, és hogy fia semmiben sem szenvedjen hiányt, mert Kázmér meg akarja mutatni a feleségének, hogy jó helye van nála a kisfiúnak, és retteg attól, hogy elszakítják őket egymástól.
Kázmér nőkhöz való viszonya rendívül izgalmas része a regénynek: nem sablonszerű szerelmek ezek, hanem bonyolult emberi kapcsolatok, viaskodások, rejtőzködések és megnyílások, elhidegülés. A szerelemnek ebben a regényben nem a felhőtlenül boldog, hanem az emésztő szenvedélyekkel teli, pokoli oldalát ismerhetjük meg.
Veron gyerekkora óta szerelmes Kázmérba, de Kázmér másfelé kacsintgat: amint leugrott a vonatról, egyből megtetszett neki az első asszony, akivel találkozott, így ő a gátőr húgának, Pólinak csapja a szelet. Később pedig tragikusan végződő szerelmi viszonyba keveredik a báró feleségével. Először csak egy kicsinyes bosszúnak indul ez a viszony, amellyel Kázmér a báró orra alá akar borsot törni, de közben észreveszi, hogy a báróné, akit rideg gőgje miatt csak Nofretete-nek becéz magában, szintén takargat előtte valamit, és ő is csak felhasználja Kázmért valamire: gyermeket akar tőle, mivel a bárótól született kisfia süketnéma, kislánya pedig betegen született, és ötéves korában meghalt. Különös macska-egér játék veszi kezdetét közöttük, titokban találkozgatnak a városban, hol szenvedélyesen szeretik egymást, hol pedig teljesen idegennek érzik a másikat. Végül megszakítják a kapcsolatot, a báróné küld még néhány szerelmes levelet, amit Kázmér olvasatlanul összetép, amikor pedig úgy dönt, hogy mégis érdekelné Nofretete, akkor már csak a halálhíréről értesülhet: belehalt közös gyermekük születésébe. Az csak a regény végén válik világossá Kázmér számára, hogy Veron mindvégig őt szerette, de továbbra is plátói marad a kapcsolatuk.
Ilonával, a feleségével egy őszinte beszélgetésben tisztázzák a viszonyukat, amikor az asszaony meglátogatja a gyerekét. Ő is, mások is érzéketlenséggel vádolják Kázmért, „szívtelen ember”-nek nevezik. Valójában nagyon is mélyérzésű ember, csak nem szereti kimutatni az érzelmeit, magában szenved.
A második könyv nyugodt, falusi idilljét már meg-megzavarja a közelgő háború: vonuló, botokkal hadonászó ifjak felgyújtják a zsidó kereskedő boltját, lenyírják a szakállát; egy másik alkalommal pedig a Kázmér a városban tanúja egy zászlós felvonulásnak. Így filozofál a magasztos eszmékkel megbolondított tömegekről és a háború értelmetlenségéről:

"A szeptemberi nap hígan loccsant a tetőkre. És harsantak a trombiták, a levegőben tébolyult éljenek kergetőztek a megkergült galambokkal. A trombitáktól megreccsentek a mindennapi józan lét oszlopai és nagy robajjal össze is dőltek. A trombiták egyenesen a tömeg hátgerincébe harsogták bele ellenállhatatlan indulóikat. A gerincvelők ittasan és vitézül remegni kezdtek, az egyébként mocskos tér most átalakult csatamezővé, szép, csillogó színpadi csatamezővé, amelyen ezer és ezer harsona a leghősibb történelmi fejezetet kürtölte. Nagy győzelmi látomások dübörögtek az ágyúfüstben, tízezer vitéz ablaktisztító és ügyvédjelölt, tízezer városházi írnok és kaptafakészítő fantáziája rohant e pillanatban győzelemre. A homlokokra a mámoros képzelet szép fehér kendőket kötött, amelyeken festői foltot öltve átbíborlott a hazáért ontott vér, a hazáért, a királyért, az igazságért, a jogokért, a népért, a hagyományokért, a függetlenségért, a szabadságért, az ősök szelleméért és néhány más magasztos dologért. Így szokott lenni. A magasztos dolgok persze nem mindig magasztosak. Olykor csak egy határszéli vámépületről van szó, ahonnan kitúrták a saját vámőreinket, olykor csak egy gyarmati földsávról, amelyben valaki mangánércet talált. De Gulliver óta tudjuk, hogy azért is harcba lehet keveredni, hogy a tojást melyik végén kell feltörni. Harcba, éspedig dicső harcba lehet keveredni nem létező történelmi jogokért és nem létező hagyományokért, harcba lehet keveredni gonosz igazságokért és üresfejű királyokért és általában mindenért, amiért nem érdemes harcba keveredni. De a képzelet mindig előtte jár az igazán vérző fejsebeknek, s mert a trombitáktól feltüzelt képzelet rögtön meg is veri az ellenséget, aki fenekében egy jól célzott golyóval már gyáván futásnak is ered, s mert az égen már látja is a tömeg a győzelem mámoros lángbetűit - lassan megérik a valóság is, s az ablaktisztítók, bírósági szolgák, ügyvédjelöltek, földmívelők és táncmesterek egy szép napon egy konkrét csatamezőre is kivonulnak."

Végül Pipánszki elindítja a malmot: eléri a célját, de már nincs ott vele Kiskázmér, hogy együtt örülhessenek ennek: a fia Pesten kezdi a gimnáziumot, más hatások, benyomások érik, más dolgok lelkesítik: eltávolodnak egymástól. Végül Kázmér is elhagyja a falut, és a záró fejezetben egy külföldi üdülőhelyről ír levelet a fiának, amelyben a következő intelmeket intézi hozzá:

"Hidd el, Nagy Adófőnök, tudok én szorgos és együgyű hangya is lenni, nem csak pipáló tücsök. Ámbár ennél a pontnál volna egy orv tanácsom: ne igyekezzél nagyon hangya lenni. Ne kövesd lóhalálba a Macskássy bácsi és általában: a Macskássy bácsik zord buzdításait. Csak módjával. Mert mit ér a vak engedelmesség, a ragyogó szorgalom, a nagyok iránt való esztelen alázat, mit ér az erényes rabszolgasors, ha az ember nem követheti szívének szép hajlamait. Kérdem; mit ér, Nagy Főnök, az erények e fényes sokasága, ha a hangyaboly törvénye megöli a lelkünk szabad szárnyalását, elnyomja a szívünk vidám tücsökdalát, el a vágyakat és a magány örömeit, a hasznos könnyeket és a kacagásokat."

            A megnyugvás ösvényein című könyv főhőse végül nem nyer megnyugást, bár sok tekintetben a legjobb úton haladt felé: kemény munkával felépítette és újra működésbe hozta apja örökségét, a malmot, tisztázta a viszonyait a feleségével, elérte, hogy a kisfia hosszabb időre nála maradhasson, bölcs tanácsokkal látta el és gondoskodott róla.
A regény végére ez az idill mégis szétesik: a fia távozása értelmetlenné teszi a malomért tett erőfeszítéseket, hiszen együtt vágtak bele, nélküle nem ér semmit az otthon, amelyet kettejüknek teremtett. Kázmér szerelmi élete sem úgy alakul, egyik nővel sem tud harmonikus kapcsolatot kialakítani, a báróné és születendő gyermekük halála pedig élete végéig kísérteni fogja. Az országban zajló politikai események sem teszik lehetővé, hogy nyugodtan éljen hazájában. Ezért választja inkább az önkéntes száműzetést a francia üdülőhelyen, itt azonban már nincsenek ambíciói, csak azért vállal néha szobrászmunkákat, hogy a megélhetését biztosítsa.


Befejezésül még egy idézetet szeretnék idemásolni, mert ebben a néhány mondatban benne van mindaz, ami miatt megszerettem Karácsony Benő regényeit: gyönyörű természeti képek, humos, elmés filozófia, féltő szeretet, dagadó apai büszkeség és önirónia.

“MINDSZENTEK napjára felszáradtak a bolygó vizek, s a kopasz erdő felett megint végigsétált a nap, mint egy felgyógyult öreg ellenőr. A korcskutyánk, naggyá és veressé nőve, kopónak képzelte magát, s a nyulakat hajkurászta. De ha fegyver durrant a közelében, úgy megfutott, hogy hazáig meg sem állt. A Nagy Főnök iskolába menet figyelmeztette Jákobot, hogy el ne felejtsen Áchimmal a kovácshoz menni. A pallónál visszafordult:
- Vigyázz aztán, nehogy mákospatkót verjen Áchimra.
Térdig érő csizma és fülig érő kucsma volt rajta, csak még a bekecs hiányzott róla; de már így is parasztcsimazzá fajult.
- Osztán Jákob te - utánozta az alsófalusiakat -, adál-é ocsút a jószágnak?
Veronból úgy könyökölt ki a boldogság, mint ablakon a kacarászó hajadon. Azt kérdeztem tőle, annak örvend-e, hogy paraszttá varázsoltam egyetlen hites magzatomat, ahelyett, hogy valami szép hercegi köntöst varrattam volna neki.
- Ó, dehogyis, Kázmér úr... De úgy hasonlít Kázmér úrhoz.
- Az lehet- juhászodtam meg ettől a tokakenegető szótól. - De az anyjához is hasonlít, nemde? - éltem aztán mégis a gyanúperrel. Hát egy csipetnyit, igazolta Veron, mondjuk egy mákszemnyit; talán olyankor, ha elfutja a sértődöttség. Vagy a harag. Mert ahhoz is értett. Haragtartó volt. Meglehet - hagytam rá. A rossz dolgok jórészt az anyjától jönnek. Tőlem csak finom dolgokat kapott. Vagy nem?
(Az ember kéjesen ápolja magában az ilyen legendát, amíg egyszer valami bunkót nem kap a fejére, s akkor odaáll a fejét törni, mint a Rodin Töprengője, hogy ugyan kihez hasonlít az elvetemült?)”



4 megjegyzés:

  1. Szokás szerint egy nagyon érdekes, figyelemfelkeltő ajánlóval örvendeztettél meg. :) Tetszettek az idézetek is, úgyhogy szerintem teszek majd egy próbát ezekkel a könyvekkel.

    VálaszTörlés
  2. Jaj, de jó, köszi! :))) Örülök, hogy érdekel!

    VálaszTörlés
  3. Béla a hétből2011. május 16. 0:01

    Anno - középiskolás korom tájékán - a tévében láttam a Napos oldal feldolgozását, s ennek révén vettem aztán meg könyv alakban, s aztán folytatását is. Azóta is polcomon van, néha onnan fűti lakásunkat lelkemen keresztül.
    Most az írójára keresve leltem oldaladra, s meglehet, indukálsz bennem egy újraolvasást. :o)

    VálaszTörlés
  4. Üdvözlet!

    Veress Tibornak hívnak és éppen olvasom a regényt, ami egy kivételes élmény számomra. Azonban, ha nem haragszik, akkor két dologban ( még csak az olvasónaplóban megjelentek első pár mondatán vagyok túl )máris vitatkozhassak Önnel. Felméri Kázmér humora nem székelyes, ő maga sem székely ( persze ettől a humora még lehetne az), hiszen a történet nagy része, Gyulafehérváron, valamint a város közelében fekvő szülőfalujában játszódik, amit nem nevez meg az író.Karácsony Benő maga is ott született(Gyulafehérváron), és ahogy Ön helyesen említi, később Kolozsváron praktizált, mint ügyvéd.Ezen városok azonban, igaz, hogy erdélyi városok ( Kolozsvár Erdélyország fővárosa,Gyulafehérvár katolikus püspökség, de már a móc vidék közvetlen szomszédságában, lásd Balázsfalva), nem székely városok. Kolozsvár a Mezőség, és Kalotaszeg ölelésében fekszik, pl. Szamosújváron keresztül haladva a közvetlen szomszédságában található Szék is, amely földrajzilag Mezőséghez tartozik, de folklórjában egyedi sajátosságokat mutat. Székelyföld a mai Kovászna, Hargita és részben Maros megye területére tehető, fővárosának Marosvásárhelyet tekintjük, annak ellenére, hogy az ott élő magyarság egy jelentős része nem tartja magát székely-magyarnak.Egyébként erőteljes az ottanin székelység, szászokkal való keveredése, lehet, hogy emiatt távolodtak el a székely identitásuktól sokan, annak ellenére, hogy ehhez nem fér kétség, hisz a területet is Marosszéknek nevezzük. Remélem kiigazításomat nem veszi tolakodásnak, további kellemes olvasgatásokat kívánok.

    Veress Tibor
    Cornwall, Anglia

    VálaszTörlés