Ötödik olvasónapló

Elif Safak: Az isztambuli fattyú
Olvasónapló

Ismét egy B-listás olvasónaplóval jelentkezem: annyira lenyűgözött ez a könyv, úgy érzem, tovább kell adnom ezt a pozitív élményt, annál is inkább, mert a török írónő nem nagyon ismert hazánkban. A könyv az 1915-ös törökországi örmény népirtásról, és annak utóhatásairól szól, mind az örmény, mind pedig a török leszármazottak életében. Egyrészt a téma egzotikuma vonzott, hiszen keveset olvashatunk ezekről a kultúrákról, másrészt pedig a kérdés egyetemessége: sajnos, hozzánk időben és térben közelebb is voltak hasonló szörnyűségek, amikre emlékeznünk kell, hogy ne történhessenek meg még egyszer.

A történet két népes családról szól, az egyik egy Isztambulban élő török család, amelynek szinte kizárólag nők alkotnak, mert a család férfitagjai generációk óta korán elhaláloznak. A másik pedig egy örmény család, akik az 1915-ös törökországi örmény népirtás miatt Amerikába menekültek, és napjainkban is ott élnek.

Armanoush, az örmény-amerikai család legifjabb sarja Arizonában lakik amerikai anyjával, aki még a lány csecsemőkorában elvált örmény férjétől, nem utolsósorban annak családja miatt, akik őt mindig ellenségesen, idegenként kezelték. Bosszúból férjhez ment egy török férfihoz, akivel véletlenül találkozott a supermarketban. Mustafa, Armanoush mostohaapja egyébként a másik család utolsó férfi leszármazottja, akit azért küldtek Amerikába, hátha így megmenekül a család férfitagjain ülő szörnyű átoktól: a korai haláltól.

Armanoush anyja, Rose, érthető módon az örmény hagyományoknak még a gondolatától is irtózik, tipikus amerikainak neveli a lányt, még a nevét sem állhatja, Amy-nek becézi. Armanoush viszont az év jelentős részét San Franciscoban tölti apja családjánál. Nagyanyja, és testvérei gyermekként csodával határos módon menekültek el Törökországból, és gyermekeikkel, Armanoush számos nagynénikéivel, és apjával együtt harcosan őrzik az örmény szokásokat, örmény nemzeti ételeket esznek, és szenvedélyesen gyűlölik a törököket. A diaszpórában élő örmény családok életfilozófiája, hogy a múltban történt szörnyűségeket nem szabad elfelejteni, és az emlékeket a kultúrával együtt tovább kell adni az eljövendő nemzedékeknek is.

Amy/Armanoush vívódik az amerikai és az örmény kultúra között, egyiket sem érzi igazán sajátjának. Egy internetes chatszobában próbál hasonló sorsú és származású fiatalokkal tapasztalatot cserélni. Itt általában az örmény-amerikai identitásproblémákról vitáznak, és természetesen gyakoriak a törökellenes megnyilvánulások. Armanoush-ra különösen Baron Bhagdassarian hozzászólásai tesznek mély benyomást.

Úgy dönt, hogy egyetlen módja annak, hogy választ kapjon a kérdéseire, ha rokonai tudta nélkül a múltbéli tragédia helyszínére, Isztambulba utazik, és nyomozni kezd nagymamája családja után. Erre remek alkalom adódik, hiszen mostohaapja családja ma is ott él. (Mustafát sem avatja be a tervébe, szüleivel pedig elhiteti, hogy éppen a másiknál tartózkodik, és mindkettőjüknek naponta telefonál, hogy ne fogjanak gyanút.)

A török család az örmény családhoz hasonlóan nagy kiterjedésű: dédmama, nagymama, négy nővér (egy történelemtanár, egy jósnő, egy "hivatásos dilis", egy tetoválószalon-tulajdonos) él egy háztartásban, valamint egy törvénytelen lánygyermek, Asya, aki az egyik nővér lánya, de valamennyien gyermekükként tekintenek rá, és az anyját is nagynéninke szólítja. A török családban is nagyon fontos a hagyomány, az idősebbek egyöntetűen mélyen vallásosak, és a török kultúrát, és hiedelemvilágot tekintik a legfontosabbnak az életükben. Vannak azonban olyanok is, például Asya anyja, akik a nyugati kultúrkört tartják számukra meghatározónak, ez állandó konfliktushelyzetet idéz elő a családon belül. Asya viszont teljesen megtagadja a szokásaikat, nem érdekli a múlt, inkább mindent felejteni szeretne. Nagynénikéi és nagymamája sem igazán avatják be a saját múltjába, nem mesélnek neki régi dolgokról, és fogalma sincs róla, ki lehet az apja. Nihilistának vallja magát, kizárólag egzisztencialista filozófusokat olvas, és Johnny Cash-t hallgat. Armanoush-nak így magyarázza ezt:

"Szerintem illenek egymáshoz - mondta Asya lehalkítva a zenét. - Johnny Cash és az egzisztencialista filozófia... Mindkettő feltárja az emberi lelket, hogy megtudja, mi lakozik benne, majd otthagyja és lelép, mert elégedetlen azzal, amit talált!"

A törökökre általában jellemző a felejtés, és a múlt tagadása a regényben. Miután Armanoush megérkezik Törökországba, és elmeséli, mi történt a családjával 1915-ben, megdöbbenve tapasztalja, hogy török vendéglátói részvéttel hallgatják a történetét, és úgy tesznek, mintha nekik semmi közük nem lenne az egészhez. Úgy gondolkodnak, hogy mindez még az 1923-as államalapítás előtt, az Oszmán Birodalomban történt, így ez őket nem érinti.

"Armanoush összezavarodva, egyenként nézett rájuk. Megnyugtatta, hogy a Kazanci nők nem fogadták olyan rosszul az elmesélt történetet, mint amennyire tartott tőle, de korántsem volt olyan biztos, hogy pontosan megérttette magát. Tény, nem kérdőjelezték meg a történet hitelességét, és nem támadtak rá cáfolatokkal. Éppen ellenkezőleg, figyelmesen végighallgatták, és együtt érzőnek tűntek. Miért volt mégis hiányérzete? Armanoush a szívét vizsgálta. Mit várt?
Később lassan megértette, hogy bocsánatkérést várt, vagy legalább a bűn beismerését. Azt, hogy 1915-ben ezeket művelték az örményekkel. Mivel Armanoush örmény volt, a Kazancik pedig törökök, nem kellett volna bocsánatot kérniük? Mégsem látta egyikükön sem, hogy magára vette volna a hallottakat. Nem mintha nem osztoztak volna a bánatában, hiszen látta, hogy osztoztak benne. A probléma az volt, hogy nem láttak kapcsolatot maguk és azok között, akik a múltban ezeket a bűnöket elkövették. Sokkal később, amikor visszagondolt erre az esetre, biztos volt benne, hogy a probléma az eltérő "időfelfogásukból" ered. Örmény lányként abban hitt, hogy a saját generációja előtt több emberöltővel élt ősök lelke benne él tovább. Csakhogy egyetelen törökben sem élt ez a folytonosságérzés. Valószínűleg az örmények és a törökök eltérő időfogalmakban gondolkodtak. Az örmények számára az idő állandó körforgást jelentett, mely során a múlt a jelenben újra megszületett, és a jövőt a jelen szülte. A törököknek viszont olyan volt az idő, mint egy több részből álló szaggatott vonal; a múlt egy határozott ponton véget ér, a jelen pedig a nullától kezdődik. A törökök múltja és jelene között űr tátongott, semmi nem kötötte őket össze."

Megtudja-e Armanoush, hogy mi történt a családjával? Milyen kapcsolat volt a múltban a két család között? Mi történik, amikor Armanoush a chatszobában szembesíti Asya-t törökellenes örmény barátaival? Kiderül-e, hogy ki Aysa apja? Megtörik-e a török család férfitagjait sújtó átok, vagy Mustafát is utoléri a korai végzet?
Ezekre a kérdésekre kaphatunk választ ebben az izgalmas, az utolsó oldalakig megdöbbentő fordulatokban bővelkedő regényben.

Rám nagyon mély benyomást tett a török és örmény ételek szerepe a könyvben. A két ellenséges nép konyhája nagyon hasonló. Amikor Armanoush a törököknél vendégeskedve örömmel sorolja a nagymamájánál is gyakran főzött, jól ismert ételek neveit, a nagynénik elámulnak, mennyire jól ismeri a török kultúrát... Az étkezések mindkét család életében fontos szertartásként zajlanak. Egy helyen Isztambult is valamiféle ételhez hasonlítja az irónő:

"A szélirány váratlanul megváltozott, és Armanoush szúrós tengerillatot szívott be. Ez a város szó szerint az illatok elegye volt. Némelyik szag tömény volt és büdös, némelyik édeskés és émelyítő, mint az autóillatosítók. De bármelyik illatot érezte is, Armanoush-t mindegyik egy-egy ételre emlékeztette, olyannyira, hogy ha kicsit hosszabban időzne itt, feltehetően képes lenne ételként érzékelni Isztambult. A város egy valódi torta volt: belül egy-egy réteg történelem, a teteje vastagon bevonva a nyugatiasodás krémjével, itt-ott bohém díszítésekkel meghintve, a széleire pedig befejezésként keleti szószba kevert reszelt modernség került."

A fejezetek címei is jellegzetes török csemegék nevei, úgymint pisztácia, mazsola, aszalt kajszi, narancshéj, gránátalmamagok, rózsavíz, stb. A fejezetcímben felbukkanó ételt az író valamiképpen mindig beleszövi az adot fejezetben történtekbe is. A végére pedig kiderül, hogy ezek egy jellegzetes török édesség, az asure hozzávalói, amely a folytonosság, a megbékélés, a megmaradás, a szolidaritás jelképe.

Kedvcsinálóként felteszek ide néhány jellegzetes török és örmény ételt, amelyekről a regényben olvastam.

 Asure

 Manti

 Karniyarik

 Kavurma

 Pilaki

 Szimit

 Baklava és egyéb édességek