Negyedik olvasónapló

Kosztolányi Dezső: Pacsirta
Olvasónapló

    Mielőtt belekezdenék, szeretném előrebocsájtani, hogy ebben a regényben kivétel nélkül csúnya emberek szerepelnek, és csakis unalmas dolgok történnek - Kosztolányi Dezső stílusa az, ami mégis széppé és érdekfeszítővé teszi a történetet. A regény egyik fő mondanivalója számomra az volt, hogy még a legunalmasabb, legérdektelenebb ember is mennyire érzékeny lelki élettel rendelkezik.

    Pacsirta egy besavanyodott, öregedő vénlány, aki szüleivel él, egy poros, álmos kisvárosban, Sárszegen. A regény első fejezetét olvasva úgy érezzük, a három főszereplő között teljes az egyetértés: Pacsirta útra készülődik, rokonoknál tölt egy hetet, és szülei féltő gondoskodással készítik elő holmiját az útra.

    A történet valójában nem Pacsirtáról szól, hanem a szüleiről. A két idős ember - akit a regény elején csak Apa és Anya-ként emleget az író, később, ahogy egyre inkább kapcsolatba kerülnek a külvilággal, saját nevükön szerepelnek- élete kizárólag Pacsirta körül forog, mindent megadnak neki, és minden kívánságát teljesítik. Hasonlóképpen Pacsirta is jó lánya szüleinek, vezeti a háztartást, kímélő ételeket főz, takarékoskodik, jótékonykodik, követi szülei példáját a mértékletes, szerény életvitelben. Nem nagyon járnak társaságba, szinte csak egymással érintkeznek. Az apa, Vajkay Ákos, nyugdíjazott hivatalnok, kizárólag a múltban él, nemesi családfákat böngész szívesen, nyugodtan készül a halálra. Felesége is kizárólag a családnak szenteli életét: mindenben aláveti magát férje akaratának, és Pacsirtával közösen vezetik a háztartást.

    Most, hogy Pacsirta elutazott, a szülők nélküle, önállóan kényszerülnek boldogulni. Eleinte nagy bánatban vannak, úgy érzik, a szívük szakad meg, amikor látják elmenni a vonatot, és otthon sem találják a helyüket a lányuk nélkül - de aztán fokozatosan feltalálják magukat.

Minden a vendéglővel kezdődik. Úgy egyeztek meg, hogy amíg lányuk nyaral, vendéglőbe járnak majd ebédelni.

"Mindhármuknak lesújtó véleménye volt a vendéglőkről, s bár alig fordultak meg itt, órákig tudtak beszélni fitymáló, sajnálkozó arccal, micsoda moslékszerű levest, mócsingos, rágós húst, kotyvasztott tésztákat adnak szegény agglegényeknek, a családtalan fiatalembereknek, kik nem ismerik a jó "házit", és micsoda förtelmes tisztátalanságok fordulnak elő ilyen konyhában. Ó, az ottani levesek, az ottani húsok és az ottani tészták. Cifra Gézának is gyakran kifejtették ezt.
Most erőszakot kellett tenniök, hogy legyőzzék undorukat, melyet maguk növesztettek nagyra, mesterségesen. Útközben vigasztalgatták egymást. Szemüket összehúzták, orrukat elfintorították, mikor beléptek a Magyar Király óriási, tejüveggel fedett, nappal is négy ívlámpával világított, barátságos, tiszta éttermébe."

Ehhez képest egészen tűrhető világ fogadja őket odabent:

"Patyolatfehér abrosz terült eléje, középütt csokor virág állt, mellette sótartó, frissen púpozott sóval, paprikával, borstartó, mustáros üveg, ecet, olaj, oldalt ezüstszárú üvegtálon almák, őszibarackok, fonott kosárkákban frissen sütött, ropogós császárzsemlyék, sóskiflik, mákkal hintett cipócskák. Épp akkor lépett be két fehérsipkás cukrászfiú is, hosszú deszkán rengeteg krémeslepényt hozva, melynek dús, tojásos tölteléke csudásan aranylott a cukorral vastagon szórt, barnapirosra sült, omlatagnak látszó vajastészta kérge alatt.
Kanalak, villák, kések zengettek mindenütt, ezüst trillával. Az emberek teljes meggyőződéssel táplálkoztak, tudva, hogy igen fontos dolgot visznek véghez. Magányos urak önzően ettek, a családok pedig kedélyesen eltelepülve, asztalkendőt kötve kisfiúk, kislányok nyakába."

Először csak a szokásos, otthon megszokott ételeket rendelik, de aztán egyre inkább belemerülnek az élvezetekbe, kipróbálják a bográcsgulyást, vaníliás metéltet. Fokozatosan belekerülnek a kisváros véráramába, újra kapcsolatba kerülnek a városka színe-javával, vacsorákra, színházi előadásokra hívják őket, végül pedig Ákos részt vesz a helyi korhely asztaltársaság, a "Párducok" szokásos csütörtök esti tivornyáján, ahol alaposan helytáll ivászatban, kártyában, hajnalig tartó duhajkodásban.

    A lányuk nélkül töltött idő mintha kicserélné a szülőket: egészen kivirulnak, Ákos borbélyhoz megy, a felesége kicsípi magát, új táskát is vásárol a színházi előadás tiszteletére. Pirospozsgásak lesznek a vendéglői koszttól, érdeklődésük a városi pletykák, valamint a világpolitikai események felé fordul, kevesebbet foglalkoznak a halállal, az öregedéssel, és ezáltal éveket fiatalodnak. Egyhangú életük új izgalmakkal telik meg, ugyanakkor tépelődő gondolataik támadnak, szembesülnek azzal, hogy mennyire más az életük így, mint az elmúlt évtizedekben Pacsirta mellett.

     Ákos el is jut odáig, hogy az átmulatott éjszaka hajnalán, részegen hazaérve kimondja mindezt:

"- Mi őt nem szeretjük.
- Kik?
- Mi.
- Hogy mondhatsz ilyent?
- Igenis - kiabált Ákos, és kezével az asztalra vert, mint előbb. - Gyűlöljük őt. Utáljuk.
- Megőrültél? - kiabált az asszony, ki még mindig az ágyban feküdt.
Ákos pedig, hogy kihozza sodrából feleségét, és megbotránkoztassa őt, egyre emelte hangját, mely megbicsakolt, rikácsolt.
- Azt akarnánk, hogy ne is legyen itt, úgy, mint most. És azt se bánnánk, ha szegény akár ebben a pillanatban meg...
Nem mondta ki a szörnyű szót. De így még szörnyűbb volt, mintha kimondta volna.
Az asszony kiugrott az ágyból, eléje állt, hogy megakadályozza a botrányt. Halottfehér lett. Felelni akart valamit, de torkán akadt a szó, mert önkívületes izgalma ellenére gondolkodott azon a szörnyűségen, melyre ura célzott, hogy vajon igaz-e, nem-e. Döbbenten meredt rá.
Ákos azonban nem beszélt.
Felesége most már várta volna szavát. Szinte kívánta, hogy beszéljen, mondja ki, mondjon ki mindent. Érezte, itt van a nagy, végső leszámolás órája, melyre sokat gondolt, de azt hitte, hogy mégsem történik meg, legkevésbé pedig vele és ilyenkor. Leült a szemben lévő zsöllyébe, minden ízében remegve, mégis elszántan, s valamit, egy csöppet kíváncsian is. Nem is szólt közbe, mikor ura beszélni kezdett.
Ákos így folytatta:
- Hát nem jobb lenne az? Neki is, szegénynek. És nekünk is. Tudod, hogy mit szenvedett? Csak én tudom, az én apai szívem tudja. Így-úgy, suttognak mögötte folyton, lenézik, kiröhögik. És mi, anya, mit szenvedtünk mi. Egy év, két év, vártunk, reménykedtünk, múlt az idő. Azt hittük, hogy csak véletlen az egész. Azt mondtuk, hogy majd jobb lesz minden. De mindig rosszabb lesz. Mindig rosszabb és rosszabb lesz.
- Miért?
- Miért? - kérdezte Ákos is, majd egész csöndesen mondta. - Azért, mert csúnya.
Elhangzott, először. Utána csönd támadt. Kopár hallgatás kongott közöttük.
Az asszony fölugrott. Nem, mégsem így képzelte el ezt. Mikor a leányáról beszélgettek, és kíméletesen kerülgették a kérdést, azt gondolta, hogy egyszer majd csakugyan rátérnek részletesebben, és pontról pontra kifejtik, talán napokig is vitatkoznak, ő meg az ura és talán néhány rokon, Béla és Etelka, mintegy bizottsággá alakulva, de nem ily nyíltan, nem ily durva egyszerűséggel. Az, amit Ákos mondott, egyszerre véget vetett minden további ellentmondás­nak, eszmecserének, lehetőségnek. Fájt neki. Fölháborította a kegyetlensége, az őszintesége. Egy nőt sértett meg az ura, az ő leányát sértette meg. És mintha csak ez a sérelem történt volna vele, haragosan, duzzogva rikoltott föl:
- Nem, nem.
- De igen, igen. Csúnya, nagyon csúnya - kiáltott Ákos kéjelegve -, csúnya és öreg szegény, ilyen csúnya - és száját orrát förtelmesen elhúzta -, olyan csúnya, mint én.
Föltápászkodott a zsöllyéből, hogy megmutassa magát igaz mivoltában, és az asszony mellé állt.
Így meredtek egymásra Pacsirta agg szülei, egy ingben, mezítláb, majdnem meztelenül, a két kiszáradt test, melynek öleléséből valaha a leány született. Mind a ketten reszkettek az izgalomtól."

    Nagyon érdekes dolog, hogy míg Vajnay Ákos, az apa gondolatairól és érzéseiről plasztikus képet kapunk, a felesége eddig csupán egy gondolattalan báb a történetben, akinek a békesség fenntartása, a családban kialakuló konfliktushelyzetek elsimítása az egyetlen szerepe. Vagy ugyanazt szajkózza, amit a férje, vagy próbálja előre kitalálni annak gondolatait. Jó feleség, jó anya, a századelő társadalmi elvárásainak megfelelően a férje és a gyereke határozzák meg őt, mint embert. Időnként azért az események hatására ő is kizökken a szerepéből: amikor egyedül marad otthon, mert a férje a "párducokkal" mulat, előveszi kottáit, leül a zongorához, és közben a lánykorára emlékezik. Itt azonban, amikor férje részegen kinyilvánítja, hogy Pacsirta nélkül jobb lenne az életük - vagyis az apai szerepének teljesen ellentmondó dolgokat mond és cselekszik - szembeszegül vele, észérvekkel veszi védelmébe a lányát.

    Végül a problémájukra nem találnak megoldást, igazából már a probléma kimondása is hatalmas dolog számukra. Amikor pedig Pacsirta hazatér, és minden visszazökken a régi kerékvágásba, amit a szülők, és maga Pacsirta is  megkönnyebbüléssel vesznek tudomásul, különösen miután a vonat késik néhány órát, és a szülőknek van idejük bőven a történteken tépelődni, és mindenféle szörnyűségeket vizionálni a vasútállomáson várakozva.

Azt, ahogy beletörődnek abba, hogy az életük nem fog megváltozni, Pacsirta soha nem megy férjhez, és mindhárman az unalom, a takarékoskodás, az ízetlen ételek, az eseménytelen élet világában haladnak az öregség és a halál felé, egy szép őszi képpel állítja párhuzamba az író.

"Ákos összehúzta mogyorószín őszikabátját, mert fázott. Valami motozást hallott fönn, magasan fönn a levegőben.
- Ez az ősz - gondolta.
Milyen hirtelen jött. Nem fönségesen, nem halálosan, nem nagy pompájában, arany levél­szőnye­gével és gyümölcsös koszorújával. Kis ősz volt ez, alattomos, fekete, sárszegi ősz.
Sötéten gubbasztott mozdulatlan bokrokban, fák felett, házak tetején. A város alján füttyentett egy vonat, és elhangzott a füttye. Kietlen unalom borult mindenre. Vége volt a melegnek.
Mindössze ennyi volt.
- Még lehet szép idő - mondta Pacsirta.
- Lehet - mondta anya.
- Lehet - mondta apa is."

    Ez a néhány sor kifejezi a könyv egész hangulatát. Nem véletlen, hogy a regény szeptemberben játszódik, az első napokban még nyári szép idő van, majd Pacsirta érkezése napján esősre, hűvösre fordul az idő.
    Pacsirta érzéseivel a regény keveset foglalkozik. Körülbelül a történet közepén érkezik tőle egy levél, amely egy szándékoltan jellegtelen iskolás fogalmazvány, és a valódi gondolatairól nem igazán ad képet, csak arról az énjéről, amit a szülei és a külvilág felé mutat. Igazi érzéseivel csak az utolsó fejezetben szembesülünk, amikor a családtagok nyugovóra térnek, és Pacsirta hangtalanul zokog a párnájába. Megtudjuk, hogy ő is szenved: a kirándulás számára pontosan világossá tette, mennyire felesleges az ő léte, bárhol is legyen a világban, és hogy már nincs remény, a helyzete nem fog megváltozni. Mégis folytatódik a színlelt, szeretetteljes családi élet. Otthonukban mind megnyugvást lelnek, elcsendesülnek vágyaik a tevékeny, élményekkel és eseményekkel teli élet iránt.

    A könyvet olvasva végig a She's Leaving Home című Beatles-dal járt a fejemben, aminek a problémafelvetése hasonló, de a története kicsit más. Arra gondoltam, milyen szerencsések a mai lányok, hogy más lehetőségeik is vannak az életben, mint az, hogy férjhez menjenek. Bízom benne, a mai világban Pacsirta is lelépett volna otthonról, és így mind az ő, mind a szülei számára egy kicsit könnyebbé vált volna az élet.